Az Őrség története

Története azzal kezdődik, hogy a honfoglaló magyarok a nyugati kapu védelmére őrállókat telepítettek. Innen ered a táj neve: Őrség. Az Árpádok korában az ismétlődő német betörések miatt a nyugati határvidéken különösen fontos volt a határőrizet. A határvédelem részeként a lakott központi területet széles biztonsági zóna övezte, amit gyepű előtti térségnek neveztek. A legkülső gyepűvonal Muraszombat (ma: Szlovénia) és Regede (ma:Bad Radkersburg (Ausztria) között húzódott. Az őrzők feladata volt a határőrizet mellett a vasérclelőhelyek és a só őrzése, a ló- és marhakereskedelem biztosítása, és a határmenti eseményekről is értesíteniük kellett a királyt.

A szelíden hullámzó dombvidéken jellegzetes településszerkezet alakult ki. A néhány házból álló dombtetői településrészek a „szerek” , amelyek laza együttese alkotta az egyes településeket. Az itt élő emberek évszázadok alatt alakították ki, a táj mozaikos képét, apró parcellás gazdálkodásukkal., a tájba simuló épületeikkel. Megőrizve a természetet és fenntartva annak változatosságát. Hagyományos építőanyaguk a fa. A boronaházas építésű házak a 19. században váltották fel az oszlopokon nyugvó, kiugró tornáccal ellátott úgynevezett kódisállásos házak. A legszebbek Szalafőn és Pankaszon láthatók.

1286-ban IV. László nemesi kiváltságokat adott az őröknek nemzetségi és adományozó levéllel. A 18 őrségi falu vezetője volt a közigazgatásért és igazságszolgáltatásért felelős őrnagy, aki ezeket a teendőit a 12 esküdt segítségével a határőrszervezet felbomlása után is ellátta.

Az Őrség stratégiai szerepe jelentősen csökkent az Árpád-kor végén, a határvárak kiépítésével. 1392-ben a király gyakorlatilag elvette határőrök különleges szabadságjogait, és 1393-ban az Őrséget királyi adományként, örök birtoklásra a Sárai családnak adta. 1461-ben az Újlaki, 1524-ben pedig a Batthyány család tulajdonába került a terület és a szabadságjogokat már nem vették figyelembe. Bár e jogokat „papíron” I. Ferdinánd, majd I. Lipót is megerősítette, a földbirtokosok katonai szolgáltatásra, adóra és robotra kötelezték az itt élőket. A 16. és 17. századokban a hazai adókon kívül a töröknek is robottal tartozott. A korábbi szabadabb státusz maradékaként, külön őrnagy állhatott a németújvári uradalom szervezetében, aki bírói és adóbeszedési jogokkal bírt.

A protestantizmus a 16. századtól terjedt. E kor jellegzetes emlékei a haranglábak; közülük a legrégebbi a pankaszi, amit 1755-ben építettek. A harangot védő sisakot zsindellyel fedték, a szoknyát pedig zsúppal.

1600 után a térség majd' kilencven évre török uralom alá került. Visszahódítása után a Batthyány család a hadi kötelezettségek mellett teljes jobbágyszolgáltatást követelt meg az elszegényedett és megfogyatkozott lakosságtól.

A reformáció és az ellenreformáció idején a templomok többször gazdát cseréltek. Bajánsenye központjában 1819-ben épült az a templom, amelynek falán Nemesnépi Zakál György, az önálló egyházközség megteremtője, a térség első tudományos leírója emléktáblát kapott. Külön kiállítótermet kapott Pálóczi Horváth Ádám az „Őrség jótevője”. A trianoni békeszerződés az Őrséget kettévágta.

Az érintettek közül egyedül a szomoróciak mertek lázadni a diktátum ellen.

Az összetartozó néprajzi és tájtörténeti értékeit - a jelentőségét lassan elvesztő - határ mindkét oldalán egyaránt megtekinthetjük.

Az „őrségi agyag” megmunkálói az egykori fazekasok voltak. Munkáikat a magyarszombatfai Fazekasház, a veleméri Sindümúzeum és az őriszentpéteri Szikszai Edit gyűjtemény őrzi. Legnevesebb utódaik ma is Magyarszombatfa és Gödörháza környékén élnek.